A korábbi epizódokban történt...

Néhány hete említettem az első hosszabb videómban (a másik blogomon), hogy a baba témának indítok neki egy másik oldalt. Szerettem volna egy külön felületet dedikálni a lombikos, esetlegesen később a babavárós bejegyzéseknek, egy külön blogot, amelyben nyugodtan írhatok a folyamat lelki oldaláról és testi tüneteiről is. Így ebben a blogban a lombiktól kezdve mesélem el a történeteket, a korábbi témába vágó, inszeminációt és egyéb érdekességeket tartalmazó írások ezen a linken érhetőek el.

Dióhéjban

Ha esetleg először jársz az oldalamon, és egyáltalán nem ismered az előzményeket, akkor elmondom röviden. Közel egy év otthoni próbálkozás után kerültünk az első meddőségi klinikára. Itt két év alatt túlestünk négy inszemináción és én egy hasi tükrözésen. Az inszeminációk sikertelenek voltak, a hasi tükrözés alkalmával pedig egy kisebb mértékű endometriózist állapítottak meg nálam. A hormonszintem és a férjem sejtjei is teljesen rendben voltak, így tanácstalanul álltunk az eredménytelenség előtt. A negyedik alkalom után klinikát váltottunk, mert a korábbi helyen nem végezték helyben a lombikot, és az inszeminációk után a következő lépés már az volt. Mivel a petesejt leszívásra és beültetésre egy másik városban található kórházba kellett volna elmennünk, így úgy döntöttünk, hogy maradunk helyben Frankfurtban, nem fogunk 50 kilométert utazni több kora reggeli beavatkozásra. Kedvesen elbúcsúztunk a korábbi klinikáról és felkerestünk egy közelebbi és a korábbi orvos által is ajánlott másik helyet.

Akkor vágjunk bele

A négy sikertelen inszemináció után szeptemberre megérett bennem az elhatározás, hogy szeretnék pontot tenni a gyerek téma végére. Elég volt három évig mindent a ciklusom köré igazítani, minden hónapban remélni, hogy talán majd most nem jön meg, a kéretlen tanácsokat meghallgatni, így mondtam a férjemnek, hogy vágjunk bele, készen állok, kezdjük el a lombikot, hogy legalább belül megnyugodhassunk, mi mindent megtettünk a siker érdekében. Ha meg valamiért nem jön össze, akkor innentől kezdve szeretném a témát lezárni, berendezkedhetünk egy gyerekmentes életre, amelynek valljuk be, ugyancsak megvannak az előnyei. A férjemnek mindegy volt, hogy mi nyugtatott meg, csak kezdjük már a lombikot. Ő biztos volt benne, hogy valamikor sikerrel járunk majd.

Én sokáig ellenkeztem, féltem a lombiktól. Tartottam attól, hogy beleavatkozom az Univerzum rendjébe és készíttetek egy gyereket, akinek egyébként esze ágában sem lenne megszületni. Bevallom a témában való tájékozatlanságom miatt úgy gondoltam a lombikos gyerekekre, hogy ők nem is igaziak, laboratóriumban előállított emberi lények. Természetesen rövid olvasgatás után világossá vált, hogy ez mekkora nagy butaság. Nincs szó varázslatról meg garantált gyerekről. Tulajdonképpen a belefeccölt energia, kezelés, hormonok, vizsgálatok mellett is csak 30 százalék a sikerességi ráta, tehát egy meddőségi klinika sem készít embereket, csak segítik a folyamatot, de garantálni ők sem tudnak semmit, amelyet később mi is megtapasztaltunk a saját bőrünkön.

Az első találkozó az új klinikán

Bizakodva léptük át szeptember közepén először az új Kinderwunschzentrum küszöbét.

"Vom Kinderwunsch zum Wunschkind" (~A gyermekre vágyástól a vágyott gyermekig) állt a biztató szlogen a bejáratnál. Rövid várakozás után találkoztunk a professzorral és egy doktornővel, aki az összes későbbi vizsgálatnál is jelen volt, talán még tanult, vagy gyakorlaton volt. Elmondták a lombik menetét és hogy tulajdonképpen ha minden jól megy, akkor a folyamat elkezdése után 32-35 nappal már terhes is lehetek. Érdekes módon, míg a korábbi helyen az endometriózist nem igazán tartották a sikertelenség okának, itt a papírjaimat olvasgatva mondta az orvos, hogy a lombik nélkül szinte semmi esélyem nem lehetne endometriózis mellett a teherbe esésre. Azzal viszont több mint 30 százalék, mert még 34 éves vagyok.

Tulajdonképpen mind a két klinika pénzből él, így nem tudom, hogy kinek volt igaza, ha egyáltalán ebben a témában lehet biztosat mondani, vagy igazságot tenni, viszont ezt a tényt ismerve biztosan nem mentünk volna keresztül négy inszemináción, hanem az endometriózis megállapítása után rögtön a lombikot kezdtük volna. Megspórolhattunk volna egy kis idegeskedést magunknak.

Mégiscsak van valami bajom

Érdekes módon a tény, hogy mégis áll valami szervi baj az elmaradt terhesség hátterében egészen megnyugtatott. Azzal legalább lehetett valamit kezdeni, az egy megfogható dolog. Sőt a doktor úr azt is mondta, hogy csinálnak egy teljes hormontérképet, mert kicsit szőrös az arcélem és pattanásaim is vannak. Lehet sok bennem a tesztoszteron hormon. (Bájos, kedves, professzor úr, de tulajdonképpen azért mentünk, hogy teherbe essünk, nem azért, hogy bókoljon) Mondtam a férjemnek utána, hogy legalább most már tudjuk, hogy eddig azért nem sikerült, mert valójában egy férfi vagyok. Egy endometriózisos férfi, ami mindegy is, mert mint írtam már, legalább megfogható volt a probléma. Annak is örültem, hogy ha van is valami egészségügyi oka a sikertelenségnek az nálam jelentkezik és nem a férjemnél, tudtam, hogy ő nehezebben viselné. Ha bárkivel szóba került egy beszélgetés során, hogy nem érkezik a baba, mindig gyorsan hozzátette, hogy az endometriózis miatt van. Azt hiszem ez ilyen férfi dolog, gondolom elvesztené az alfa státuszát ha esetleg nem lenne képes az utódnemzésre.

Én meg kezdtem úgy állni a dologhoz, hogy reméljük egy vagy két gyerekünk sikeresen megszületik a lombik segítségével, utána meg nem kell feltétlenül aggódnunk, hogy hogyan védekezzünk. (Bár az endometriózis gyakran meggyógyul és visszahúzódik a terhesség alatt termelődött hormonok hatására, amely után ugyanolyan esélyünk lehet a spontán teherbe esésre.)

Bizakodva jöttünk el a klinikáról, házi feladatként alá kellett íratnunk a betegbiztosítóval a kezelési tervet, nekem pedig a következő menstruációm első három napján valamikor jelentkeznem ismét a klinikán, hogy megkezdjük a kezelést.

A kezelési terv (Behandlungsplan) egy három példányból álló egy oldalas dokumentum, amelyet az adott klinika állít ki a tervezett beavatkozásról és annak az áráról. Mivel a betegbiztosító nem fedez minden egyes beavatkozást teljes mértékben, ezért kell az aláírásuk, hogy pontosan mit vállalnak át, mivel a klinika egy számlát nekik, egyet pedig nekünk állít ki. Ilyen tervet például egy komolyabb fogászati beavatkozást megelőzően, vagy a mi esetünkben a lombik program megkezdése előtt kapnak a betegek. Mivel az inszemináció előtt is kaptunk már egyet, így nem volt ismeretlen a rendszer. Érdemes tudni más Németországban élő pároknak, hogy amennyiben mind a két fél az AOK-val áll szerződésben, akkor ők átvállalják a teljes költséget. Nálunk nem ez volt a helyzet, így az én biztosítom az én kezeléseimnek a felét állta, a férjemé pedig az övét.

Nem is olyan vészes

Maga a folyamat szerencsére sokkal kisebb falatnak tűnt a konzultáció után, mint ahogy én azt hittem. Korábban olvastam és hallottam olyat is, hogy mindig van egy stimuláló-petesejt leszívó és egy beültető hónap. Arra számítottam, hogy legalább hatvan napig elhúzódik majd egy-egy ilyen kezelés.

Ehhez képest annyiból áll, hogy a menstruációs ciklusom harmadik napjától kezdve két hétig naponta kell injekciózom, abból a második héten már két fajta injekcióval, a 14. nap környékén egy ambuláns kezelés során leszívják a megérett tojásaimat (petesejteket) aznap este összeeresztik őket a csészében a férjem sejtjeivel, hogy szabadon egyesüljenek, másnap megnézik, hogy mennyi termékenyült meg, ha jó sok, akkor a felét lefagyasztják esetleges későbbi felhasználásra, majd a többit (általában 2-t) 3-5 nap múlva visszaültetik. Onnantól számítva ismét két hét múlva pedig be kell menni a vérvételre, hogy megnézzék sikerrel jártunk-e vagy sem.

Szeptember 30-án szombaton jött meg, így hétfőn időpont nélkül érkeztem a klinikára, hogy elkezdhessük a lombikot. Erről írok a következő bejegyzésben.

Kép: Aleksandr Ledogorov on Unsplash