Nyáron megkaptam Ördög Nóra Pozitív című könyvét. Anyukám elküldte a születésnapomra nagy örömömre, mert már sokat hallottam róla sorstársaktól és szívesen elolvastam volna. Nagyon tetszett, mert nyíltan és őszintén meséli el, hogy min mentek keresztül a lombik program során. A könyv első felében közvetlen hangnemben, blogszerűen ír a tapasztalatairól, a második felében pedig orvosoknak, specialistáknak tesz fel olyan kérdéseket, amelyek -magamból kiindulva- minden egyes gyerekért küzdő nőben, párban felmerülhetnek. Kemény fedeles, arany-fehér színű borító és a szép portré Nóráról meg csak a hab a tortán, csinos könyv kívül-belül.

Tulajdonképpen csak egyszer akartam behajítani mérgemben a sarokba, mégpedig akkor, amikor már harmadszorra olvastam azt a mondatot, hogy: már megint Palkó volt a bölcs. Csak a magyarázat kedvéért, a sikertelenség miatt többször kiboruló Nóra számos alkalommal úgy emlegeti a férjét a könyvben, hogy már megint ő volt a bölcs kettőjük közül, mert Palkó, a férje józanul, gyakorlatiasan állt egy-egy kérdéshez, nem ragadtatták el az érzelmei, (Mondjuk nem is szurkált magába naponta annyi hormont, amennyi egy elefánt lombik programjához is elegendő lett volna.) Szóval a bölcs férj lángoló fáklyaként, élő iránytűként vezette ki Nórát a butáskodásból, és adott valamilyen egyszerü és gyakorlatias választ az éppen felmerült problémára.

Valószínű, hogy ez az én tyúkszemem, a könyvben meg háromszor is rátapostak, de annyira dühít, amikor egy egyébként sikeres nő, aki simán megáll a saját lábán is, rengeteget elért már egyedül is az életben, valószínű nem szorul arra, hogy valaki (egy férfi) a bölcsességével mindig kivezesse a káoszból, azt érezteti a könyvében, hogy ő egy szerencsétlen gyereklány, akit elragadnak az érzelmei és butaságokat beszél meg gondol, de mily szerencse, hogy ott van mellette a Férfi, az Okos és Bölcs, aki felkarolja az erős karjaival, letörölgeti a könnyeit, kirántja kardját és megoldja minden problémáját.

Egyébként nem gondolom azt, hogy ne kaphatnánk nőként támogatást a párunktól, vagy ne érezhetnénk azt, hogy minden rendben lesz, amikor átölel az erős karjaival, vagy ha meghallgat és megvigasztal minket mert sírunk. Csak az bosszant, amikor mindig az egyik fél van az okosnak beállítva, pedig itt is az egyensúly lenne az ideális. Egyszer én vagyok az ész a családban, máskor meg a párom. Egyszer nálam gyullad ki a villanykörte, egyszer meg a másiknál. Nálunk például nem mindig a férjem az orákulum. Olyan is van, hogy én vagyok a bölcs.

Ettől függetlenül a könyv tényleg nagyon jó, csak ez az egy dolog bosszantott, de nem itt olvastam hasonlóan megfogalmazott élményeket először. Más nők is fogalmaztak már így, állították be a férjüket a mindentudó megmentőnek, magukat meg a kis szerencsétlennek, aki folyamatos felügyeletet és iránymutatást kíván az urától. Lehet így akarják a férjük egóját növelni, vagy magukat nőiesebbnek feltűntetni, nem tudom.

Annyira nem is lényeges a bevezetőm, bár bő lére eresztettem, inkább rátérek a mai poszt eredeti témájára, azaz mesélek a csudiszupi hormoninjekciókról. Az előző bejegyzésben ott hagytam abba, hogy a következő - remélhetőleg az elkövetkezendő 9 hónapban az utolsó - menstruációm első három napján valamikor be kellett hogy szédüljek a klinikára. Ismerve a kis huncut menzeszemet, ami szeret néha egy-két nappal korábban vagy később érkezni, rákérdeztem, hogy mi a teendő, hogyha szombaton jön meg, a klinika meg ugye zárva van a hétvégén, a hétfö a harmadik napom, tehát muszáj aznap megjelennem, viszont időpontot nem fogok tudni már kérni. Mondták, hogy ebben az esetben csak jöjjek be korán, és majd igyekeznek valahova bepréselni.

Így is történt, hétfőn, szerencsére nem dolgoztam, így miután délelőtt ültem másfél órát a váróban hazamehettem, hogy később ismét megjelenjek, akkor már több szerencsém volt, bejutottam az orvoshoz is. Vettek tőlem vért, hogy csináljanak egy last minute terhességi tesztet mielőtt a hormonbombát elkezdem magamba szúrni, gondolom az anyatermészet párszor már viccelődött, és néhány párnak mégiscsak összejött a baba a lombik elkezdése előtt. Délután megvizsgált még egyszer az orvos, ez mondjuk elég kellemetlen volt, de csak azért, mert a menstruációm harmadik napján egyáltalán nem szerettem volna széles terpeszben felülni a vizsgálószékbe, azt meg végképp nem, hogy egy hüvelyi ultrahanggal megvizsgáljanak. De ez sajnos hozzátartozik a folyamathoz, megnézik még egyszer, hogy minden rendben van-e.

A vizsgálat után az egyik asszisztens megmutatta, hogy hogyan kell az injekciós tollat megtöltenem és használnom, hogyan szúrjam a hasamba az anyagot, megkaptam az összes kiváltandó receptet, majd hazamehettem és várnom kellett a laboreredményre és telefonhívásra, hogy nem vagyok terhes és kezdhetem a hormonok szúrását.

A vizsgálatok után hazafelé menet beugrottam a kedvenc gyógyszertáramba, a kedvenc gyógyszerészemhez, Abdulhoz*, aki megrendelte nekem a hormonokat estére, majd egy olyan összeget hagytam ott náluk, hogy ha lett volna valamilyen hűségprogramjuk, rögtön platinum státuszba kerültem volna.

Délután hívtak a klinikáról, hogy kezdhetjük a kúrát, nem vagyok terhes, úgyhogy este összeszereltem a hormont és a tollat, majd a megadott 10 egységet magamba injekcióztam. Az alábbi képeken látható ez a csinos, lányoknak készült lila-fehér injekciós toll, a barátságos, "csajos" színek miatt az embernek szinte nem is fáj a szurika. A másikon a lábfejem is látszik, amelyet jó pár hétig nem láttam viszont, mivel a túlstimulálás miatt a hasam görögdinnye nagyságúra puffadt.

Pár nappal később mentem ismét ultrahangra, látták, hogy jól reagálok, érnek a kis peték, aznaptól pedig egy második hormont is szúrnom kellett. A nagyjából 14 napos hormoninjekciós kúra vége előtt pár nappal ismét mennem kellett ellenőrzésre, ekkor mondták meg azt is, hogy október 13-án pénteken szívják majd le a megérett petesejtjeimet.

Néha már belezavarodtam a sok információba, de szerencsére jegyzeteltem. Az összes hormont óramű pontossággal adagolták, október másodikán kezdtem az első hormonnal, hat nappal később becsatlakozott mellé a második injekció is öt napon keresztül. A 11. napon, szerdán este pontosan 23:15-kor még be kellett adnom az úgynevezett peteérlelő injekciót is (aznap az volt már a harmadik) pontosan 36 órával a petesejtjeim leszívása előtt. Csütörtökön egy szermentes napot tartottam, felüdülés volt egy szabadnapot kapni a napi két injekciózás után. Pénteken pedig jelenésünk volt a klinikán, hogy leszüreteljék a tojásokat. A következő posztban majd erről mesélek.

Sokat olvasgattam a témában, hogy ki hogyan reagált a hormonokra, nem meglepő, de elég vegyesen. Van olyan nő akinek igazából fel sem tűnt, hogy kicsit belepiszkáltak a szervezetébe, mások pedig szenvedtek a mellékhatásoktól. Ma, december 13-án, két hónappal a kezelés után azt mondom, hogy bármikor belevágnék megint, de emlékszem, hogy közvetlenül a leszívás utáni napokban nagyon el voltam kenődve, úgy éreztem magam mint akin átment egy úthenger, és sírásra görbülő szájjal mondtam is a férjemnek, hogy ha ez most nem sikerül, akkor én tuti nem csinálom még egyszer végig. A következő kúrát spriccelheti ő magába.

A kezelés első napjaiban csak apróbb kellemetlenségek jelentek meg nálam, nem tudtam aludni, nem volt étvágyam és éjszakánként mindig felkeltem, hogy pipiljek egyet, amely soha nem volt rám jellemző. Hacsak nem ittam meg egy liter teát lefekvés előtt, korábban nem kellett éjszaka a mellékhelyiséget látogatnom. Másik érdekesség, hogy míg a kezelés előtt nagyjából naponta zártam az estéimet egy (vagy kettő) pohár vörösborral, a kúra elkezdése után egyáltalán nem kívántam az alkoholt. Egyszer ittam meg 1 pohár jó fajta vörösbort, amikor a férjem rokonai meglátogattak minket és elvittük őket a kedvenc olasz éttermünkbe, ahol meglepő módon már nagyjából 1 dl bor, a pohár fele úgy a fejembe szállt, hogy ki kellett mennem a friss levegőre rágyújtani, hogy kicsit kijózanodjak. Máskor, vacsora mellé simán megittam két, két és fél pohárral és legfeljebb kicsit többet és hangosabban beszéltem, de nem éreztem úgy, mintha négy pálinkát küldtem volna le éhgyomorra. 

Nagyjából egy hét után, amikor a második injekciót is elkezdtem adagolni, és egyre közelebb kerültünk a leszívás napjához, egyre érzékenyebbek lettek a petefészkeim. Mintha két gyulladt narancsot cipeltem volna a csípőcsontom mellett. Fájt ha sétáltam, az utolsó napokban már csak botorkálni tudtam, fájt amikor leültem, ha felálltam, igazából ha bármilyen mozgást végeztem. Mondjuk nem csoda, a legutolsó ultrahangon látta az orvos, hogy közel 12 petesejtem érlelődik, és mindkét petefészkem a duplájára, 7 cm-re nőtt.

A harmadik dolog, hogy mivel az injekciókat mindig este kellett beadni, addig meg a hűtőben tárolni, így mindenfajta szociális kapcsolatomat leredukáltam, elhanyagoltam szegény barátnőimet, munka után minden nap hazamentem, és injekcióztam. Nem tudom, hogy mások hogyan maradnak aktívak, ha esténként várja őket a behűtött injekció.

Nem kibírhatatlan egyébként a folyamat, de nem egyszerű minden egyes időponton részt venni, a munkahellyel összeegyeztetni meg a sajgó testrészekkel dolgozni.

A következő részben mesélek a petesejt leszívásról, és az embriók beültetéséről. A posztokat pedig keddenként fogok közzétenni.

Kép: Lina Trochez on Unsplash

*Nem hiszem, hogy Abdulnak hívják, csak arab vonásai vannak, ezért neveztem el így, mondjuk gondolkodtam, hogy nem sértő-e, de úgyis csak magamban hívom így. Nagyon kedves gyógyszerész, mindenkivel elcseveg, segít, és az egész lombikos folyamatot végigkísérte, minden egyes újabb látogatásnál kérdezte, hogy hogy vagyok, szóval igazán kedves.