Az első nagyon halvány teszt után nehezen, de kibírtam, hogy várjak két napot, mire másodszorra is próbálkoztam. Egyrészt azért, mert azt olvastam, hogy lombik esetében, a petesejt leszívást megelőzően beadott ún. tüszőrepesztő injekció hcg hormon tartalma adhat fals eredményt, másrészt meg a terhesség elején, ugyanez a hormon két naponta duplázódik meg a szervezetben, így pár nap várakozás biztosabb eredményt adhat. 

Mindig úgy képzeltem el, hogy amint meglátom életemben először a két csíkot a terhességi teszten, majd elönt az eufórikus öröm, egy boldogságfelhőben táncolunk majd a férjemmel, hogy végre sikerült, úton van a kisbabánk. Ebből az örömködésből, pedig majd felszállok egy puha rózsaszín felhőre és kilenc hónapon keresztül lebegek egy boldogságos, pocaksimogatós állapotban. Szinte láttam magam, ahogy egy meleg plédbe és puha pizsamába burkolózva, arcomat az ablakon beszűrődő kissé már álmos őszi napfény felé fordítva és sejtelmesen mosolyogva kortyolgatom a kakaómat a kanapén ülve. A mindenhol hallott feltétel nélküli szeretet pedig majd beköltözik a szívembe, és a piciny utódunkra nem leszek képes úgy gondolni, hogy ne lábadjon könnybe a szemem. Szóval valahogy így képzeltem el. Meg úgy gondoltam, hogy ez így is helyes, egy rendes anyának ezt kell automatikusan éreznie.

A valóság kicsit kiábrándítóbb volt, az első hónapban többször is sikerült megállapítanom, hogy szegény gyereknek milyen rossz anyja leszek, nem igazságos, hogy a kis picinyem egy ilyen érzéketlen hideg muterhoz fog megszületni.  Azt hittem, hogy mindenki, aki édesanya lesz, és főleg azok, akik már ilyen régóta várnak, mint mi, ahogy meglátják a pozitív eredményt, rögtön kicsattannak majd a boldogságtól.

Azt hiszem, hogy egy kisebb sokkott kaphattam, mert hiába láttam a rákövetkezendő napokban megcsinált teszteken, hogy egyre erősebb a két vonal, sőt a beültetést követő 13. nap reggelén egy digitális teszt még a pozitív jelet is mutatta, semmit nem éreztem.

A beültetés utáni 13. napon. A 2-3 a megtermékenyülés után eltelt hetek számát mutatja

Tudtam, hogy örülök, és ez egy jó dolog, de folyamatosan azt éreztem, mintha ez nem velem történne. Mintha valaki, aki igaz én vagyok, de valahogy mégsem magamhoz tartozok, terhes lett, kisbabája fog születni, és ennek ellenére mégsem éreztem a dolog súlyát, vagy ünnepélyességét.

Itt ástam el magam először, hogy na szép, szegény gyerek végre megfogan, az anyja meg csak egykedvűen tudomásul veszi, hogy ja jó, gyerek lesz hamarosan.

Mostmár persze tudom, legalábbis sejtem, hogy az állt a háttérben, hogy nem mertem beleélni magam, mert lombiknál annyi minden félre csúszhat.

Adhat megtévesztő eredményt a tüszőrepesztő injekció, bár az abban található hcg mennyiség két hét alatt kiürül a szervezetből. Elképzelhető, hogy a megtermékenyített petesejt beágyazódik, majd egy-két héttel utána mégsem marad bent, mert nem volt életképes. Lehet, hogy beágyazódik, csak mondjuk méhen kívül.

Az öröm helyett az aggodalom költözött a szívünkbe, az általában pozitív életszemléletem eltűnt a szürke szamárral a ködben, helyett a kétség, és aggodalom vette át a helyét. A párom talált egy táblázatot, amelyben hetekre lebontva százalékos arányban állt a vetélési arány. Minden egyes héten örültünk, hogy egyre csökken az érték.

Én meg azon gondolkodtam, hogy egyelőre még minek örüljek, hiszen csak azt állapították meg, hogy terhes vagyok, igaz, a klinikán is, vérvétellel, de az még nem garancia arra, hogy a kis embrió a megfelelő helyre fészkelte be magát, arra sem, hogy életképes, így arra sem, hogy az első, a terhesség hatodik hetében esedékes ultrahangon valamit találnak majd bennem.

Próbáltam örülni, de nem mertem. Próbáltam az olyan tanácsok, kérdések hallatán, mint például: "ha a baba nem marad meg, annak biztos volt oka, nem lett volna egészséges", "majd a következő megmarad" (mintha nálunk futószalagon menne a terhesség), "csak nyugi, mást úgy sem tehetsz", "nem is örülsz, hogy terhes vagy?" egyszerűen csak hümmögni, a választ meg elkerülni. Attól mert felfogtam, hogy a természet szelektál, és jobb az úgy mindenkinek, még nem nyugodtam meg a gondolat hallatán.

Most amikor ezeket a sorokat írom, már a 14. héten járok, és igazából csak mostanában jutottam el odáig, hogy kezdem elhinni, hogy terhes vagyok. És hogy talán az is maradok, nem gondolja meg magát a baba idő előtt. Mostanában fordul elő, hogy nem felejtem el, hogy babánk lesz, eddig többször is kiment napközben a fejemből. Vagy amikor hajnal háromkor megébredek csak úgy, nem zaklatnak rémképek, hogy lehet már nem is él bennem a baba. Mostanában már csak a szülés gondolatával sokkolgatom magam az éjszaka közepén.

Tulajdonképpen arra a következtetésre jutottam, hogy mindannyian mások vagyunk, mindenki máshogy dolgozza fel az ilyen nagy változásokat, nekem, nekünk így sikerült. Mi fokozatosan örültünk, napról-napra egy kicsit jobban.

A mai, nyúlfarknyi bejegyzés után a jövő héten mesélek az első hetekről, az első ultrahangról, arról is, hogy miért gondoltam, hogy ikreket várok. (Egyébként mostmár tudjuk, hogy nem.)