A kép a pénteki strandolásról, 39+7 napos terhesen.

Ez egy több részletben megírt poszt, ez az első, június 26-ról.:

Ez most egy olyan írás lesz, amelyet vagy befejezek, vagy sem. Ez pedig egy felesleges információ volt, mert a kettőből úgyis csak az egyiket tudnátok meg. Egyébként figyelemelterelés céljából írok, hátha elfelejtem, hogy milyen rosszul viselem az utolsó heteket, napokat. Legalábbis vasárnap óta nem nagyon tudom elhagyni az ágyamat, görcsölök, és a gyomrom is teljesen ki van*, olyan érzés, mintha lenyeltem volna egy marék gombostűt, fogalmam sincs, hogy ez a harmadik trimeszterrel együttjáró kellemetlen mellékhatás, vagy valami gyomorbajom van, mindenesetre amikor a gyerek focizik vele, akkor édes mindegy. Szerencsére ma rendes volt, elkerülte a gyomromat, keveset is mozgott, gondolom szegénykének sem túl jó, ha görcsöl a hasam. Tegnap már vacilláltunk is, hogy vajon a szülés indult meg, vagy csak jóslófájásaim vannak, de mivel nem rendszeresen érkeztek, és egyébként sem a hasam teteje fájt, hanem az alhasam és a derekam, így abban maradtunk, hogy lefekszünk aludni. Mivel a kórház nincs messze, ezért hamar beérnénk, és biztos voltam benne, hogy ha ez mégis szülés lesz, arra majd időben rájövök. Egyébként anya mondta, hogy ő nem emlékszik arra, hogy a méhe teteje fájt volna bármelyik szülésénél is, és mivel ötször is megcsinálta, gondolom nem nehéz visszaidézni, hogy milyen is volt, bár egyébként már eszembe jutott, hogy ő az élő példa arra, hogy a természet milyen okosan elfelejteti az anyával a fájdalmat, különben nem tudom hányan vállalnának második gyereket. Bár beszéltem olyannal is, aki nem felejtette el, és köszöni nem kér belőle többet.

Na az biztos nem Jonas anyukája volt, akinek nem tudom a nevét, de elkezdett hozzám beszélni a parkban még a múlt héten, amikor egyébként még jól voltam, és kisétáltam egy kicsit napozni. Jonas, a másfél éves nagyon helyes és barátságos kisfiú és anyukája meg tőlem nem messze ültek le a fűben, majd mikor a kisfiú felébredt, és én is éppen megfordultam, akkor anyuka odabiccentett, hogy már nincs sok hátra, ugye? Én meg úgy megörültem, hogy valaki nem azzal jön, hogy mennyire kicsike a hasam, még a hétfői helyettesítős dokinéni is azt kérdezte, hogy a gyerekünk a korához képest kis magzat-e, ameddig meg nem nézte a kalkulátorában, hogy Csimpi már 3100 gramm, csak nekem nem előre növekedett a hasam. Egyébként nem zavar amikor azt mondják, hogy kicsi és helyes a pocakom, ritkán hallom, hogy bármi is kicsi és helyes rajtam, de azt nem szeretem, ha ehhez ki nem mondott aggódás társul, hogy ugye jól van a baba.

Hát mit tudom én, remélem jól van. Meg az is jó, hogy nem egy tankot kell cipelnem. Bár azért érzem, amikor meg akarok fordulni az ágyon. Szóval Jonasmutival egy kicsit elbeszélgettünk, közben Jonas is elvolt, már amikor az anyukája megfelelő gyorsasággal adogatta az áfonyabogyókat és a málnaszemeket a szájába. Néha nyekkent egyet, anyuka szabadkozott is, hogy szegényke nagyon nyűgös aznap. Hát szívesen bemutattam volna a szomszéd pszicho gyerekeknek, akik betegség nélkül is olyan sikítva sírást és hisztit tudnak reggel hét órakor produkálni, hogy én csendben fohászkodom, hogy az én gyerekem nehogy ilyen legyen. Jonasmutival beszélgettünk néhány dologról -mióta szemmel láthatóan is lassan az anyukaklubhoz fogok tartozni, egyre többen beszélnek velem, úgy látszik ez valami láthatatlan összekötő fonál.

Mesélt a szüléséről is, hogy milyen szép élmény volt, és mennyire jó volt, pedig 18 órán keresztül tartott (wtf..), de ennek ellenére is egy szép szülése volt. Itt kezdtem el gyanakodni, hogy a természet nem hogy elfelejteti a nőkkel az élményt, hanem valami hallucinogén drogot is felszabadíthat az anyák agyában, mert kétlem, hogy szerek nélkül egy 18 órás vajúdást, két perces fájásokkal az elejétől kezdve -ezt is mosolyogva tette hozzá Jonasmuti- mint egy kellemes tengerparti nyaralást, egy matracon, a tengeren való ringatózás élményeként menti el az agya. Egyébként én úgy megyek szülni, hogy a fájás szót nem akarom használni, inkább gyerek megszületését elősegítő érzések összességének fogom nevezni és úgy is gondolok rá. A youtubon hallottam.
Voltam szemésznél, szerencsére pár nap alatt tudtam időpontot szerezni és azt is online, gyorsan és hatékony

Innen jön a második rész, amelynek másodszorra állok neki, most július 2-án késő este (szerencsére a rosszullétem elmúlt pár nap alatt):

Szóval elmentem szemészhez, azon a héten, amikor anyu meglátogatott, így jött ő is velem. Egyébként jó is volt, mert a pupillatágító cseppek miatt nem volt kellemes a hazaút, nem láttam rendesen, napszemüveget meg nem vittem, bár ebből a szempontból szerencsére azon a héten nem sütött a nap és a rendes szemüvegem miatt úgysem tudtam volna felvenni. Helyben kellett fizetnem a vizsgálatért, mert a biztosításom nem fedezte, hatvan eurómba fájt, de megállapította a szemész, hogy szülhetek természetes úton, legalábbis a szemem állapota nem lesz ennek akadálya. Ugyanis az egyik húgom az évi kétszeri telefonbeszélgetésünk egyike során, amelyet szerencsére pont most ejtettünk meg, megint okosat kérdezett, hogy egyébként voltam-e szemésznél, mert a közel hatos, mínuszos dioptriás szememmel lehet csak a császár jöhet szóba, nehogy a nagy erőlködésben leváljon a szaruhártyám. Érdekes, hogy erre senki nem kérdezett rá idáig, sem a nőgyógyász, sem a Hebamme és a kórházi bejelentkezés során sem volt erről szó. Mármint a szemem állapotáról. Pedig azért nem mindegy. Éppen ezért is örültem, hogy pár nap alatt kaptam időpontot, eszembe is jutott, hogy kifejezetten szemorvosnál talán gyerekként voltam utoljára, szóval egyébként sem volt baj, hogy az emberre ránéztek. Szerencsére semmilyen hályogom vagy sérülésem a szaruhártyán nincsen, szóval a gyereket nyugodtan lehet teljes gőzzel kinyomni.

A barátnőim szerveztek egy félmeglepi babaváró bulit, magyarul babyshower-t, annyira aranyosak voltak, és kaptunk a babával egy valag ajándékot is. Teljes meglepiben szerették volna megtartani,  de mivel elég kiszámíthatatlanul köteleztek fekvésre, vagy kezdtem el vérezni, vagy csak hánytam, így az est háziasszonya úgy döntött, hogy inkább beavat, nehogy miután összetrombitált mindenkit, majd egyszerűen csak ne menjek. Mert ugye egy kamu kávézást (amit persze csak utólag tudnék meg, hogy kamu) lehet könnyen lemond az ember, ha éppen nem érzi olyan fittnek magát, de a buliról csak nyomós okkal maradtam volna távol. Kaptam feladatokat, bébiétel kóstolást, pelenkázást, fogalmazás írást össze nem illő szavak felhasználásával, ez szerencsére mindenkinek feladat volt, így elég elég érdekes történetek készültek. Tortákkal és süteménnyel is készültek a lányok, tényleg nagyon jól esett, hogy megszervezték!

Elmentem két előadásra is a kórházba, egy fájdalomcsillapítási lehetőségek a szülés alatt (Schmerzlinderung während der Geburt) névre hallgatóra és a kórházi nyílt napra. A másodikra anyu is jött velem. Mivel teljesen spontán ugrott ki pár napra, én meg egy csomó orvosos időpontot foglaltam be már korábban arra hétre, így ő jöhetett velem, bár azt mondta szívesen teszi. Legalább megalkotta a kórházturista fogalmat a katasztrófaturizmus mintájára. 

Szóval az elsőre, a fájdalomcsillapítósra egyedül mentem, mondtam a férjemnek, hogy jöhet ha akar, de nem hiszem, hogy ez annyira érdekes lenne neki, de nem is erőlködött nagyon, hogy részt vegyen rajta.

Csodálkoztam, hogy miért másfél óra az egész, hosszúnak tartottam, de mivel egy komplett biológia tanórát kaptunk, valamint a gyógyszerek nevét, lehetséges mellékhatásait is ismertette az aneszteziológus, meg többször elkapta a hév ahogy belelendült a mesélésbe, az első fél óra után már megértettem, hogy miért ilyen hosszú. Volt szó a nevetőgázról, amely ugyan nem csillapít fájdalmat a megkérdezett nők szerint, viszont kellemesebben fáj. Ezen kívül megtudtam, hogy hova szúrják a PDA-t (epidurál) és a spinális érzéstelenítőt, mi a különbség köztük, meg létezik sétálós PDA is, amely a lábat nem zsibbasztja le, így ki lehet menni WC-re. A spinálist adják császár esetén, azt lejjebb is szúrják a gerincbe mint a PDA-t, és egyébként minden huszadik nőnél nem hat rendesen, vagy csak az egyik oldalon, így nem mindig alkalmas a császármetszésre, amely kicsit megijesztett, mert ezek szerint mégsem olyan ritka, hogy nem használ az epidurál. Össze is szedtem a bátorságom, és megkérdeztem, hogy egyébként ugye addig nem vágnak, amíg nem érzéstelenedik el rendesen, de szerencsére nem értette pontosan a kérdést, így remélem nem is fordul ilyesmi elő. Csak annyit mondott, hogy azt érezhetem, hogy valami történik, de fájdalmat nem. Képeken a prezentáció keretében a tűket is megmutatták, hát nem volt túl bizalomgerjesztő egyik sem, engem a dinnyelékelőre emlékeztettek, persze vékonyabb verzióban. Ezen kívül még egyéb fájdalomcsillapítókról is volt szó, de hogy azokat mikor és hogy adhatják, arra nem jöttem rá. Amiért hasznos volt megjelennem, az az volt, hogy elmondta az orvos, hogy nem szeretik (ezt nem mondta, de ez volt a lényege a "vannak olyan anyukák, akik.. kezdetű mesélésnek és a hozzá tartozó hangsúlynak)  az amazonokat, akik úgy jönnek be, hogy nekik aztán semmit ne adjanak, majd 18 óra vajúdás után azonnal kellene valami, és addigra már nincsenek olyan állapotban, hogy alá tudják írni a beavatkozáshoz szükséges 6-8 oldalas hozzájárulást, és azt, hogy megértették a kockázatokat, így csak kutyafuttában tudják ismertetni. Mondta is, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor elkezdett itt dolgozni, akkor egy kis cetlit, egy A5-ös lapocskát kellett aláírni, és az elmúlt harmincpár évben duzzadt fel a dokumentum ennyire. De ezt már ismerem, a lombik miatt, meg az egész gyerekcsinálós procedúra keretében többször is át kellett olvasnom ilyen ismertetőket. Szóval ez alapján úgy döntöttem, hogy ha megyünk szülni, akkor szólok, hogy már most aláírnék és elolvasnék mindent, de egyébként nem tervezek epidurált kérni, de ha mégis úgy alakul, akkor már ne kelljen ezzel szöszölni.
Ami miatt nem volt jó ötlet, az pedig, hogy kicsit felzaklatott a sok tű látványa, nem is tudtam elaludni aznap, elképzeltem, ahogy gerincbe szúrnak, és ez nem volt álomba ringató gondolat. De szerencsére másnapra ezen is túl voltam, megbeszéltem magammal, hogy ha erre kerül a sor, akkor ott már úgysem tudok mit csinálni, előre nem is tudom, hogy mi lesz, szóval felesleges most aggódnom.

Egyébként a férjemnek meggyőződése, hogy gyors, könnyű szülésünk lesz, és szerinte nekem nem is fog annyira fájni. Jonasmuti szerint az előny, hogy nagy és erős vagyok, biztos, hogy így könnyebb lesz. Mivel ő kicsi, lehet tudja miről beszél. Bár itt nem a méret a lényeg, ismerek több olyan nőt, aki nem túl magas, vagy kifejezetten erős mégis pikk-pakk megvolt a gyerek. Inkább függ attól, hogy hogyan reagál az ember teste.

Rá egy hétre volt a kórházi nyílt nap, ahol a szülészet főorvosa és egy Hebamme lány tartotta az ismertetőt. Ezen már teltház volt, nem csak nyolcan lézengtünk az előadóteremben, legalább 150-180-an zsúfolódtunk be. Erre elvileg jött volna a párom, de mivel anyu eljött velem, így skippelte a lehetőséget, nem is volt baj, mert amilyen tömeg volt a teremben, végig morgott volna, és tulajdonképpen nem hangzott el olyan info, amit neki is előre tudnia kellene. Ez az előadás még hosszabb volt, a felét meg már el is felejtettem. Volt szó arról, hogy a természetes szülést részesítik előnyben, hogy gátat nem metszenek, csak a szülések 7-8 százalékában, nagyjából ennyi maradt meg bennem, de mostanság nem túl jó a memóriám. Anyu közben az unokával volt elfoglalva, mert Csimpike együttműködően rugdosott, meg megfejtette a teremben ülő, a megszokottól eltérő összetételű párok családi viszonyát, meg azt is, hogy azért jönnek el erre a nyílt napra ennyien, mert nincs választott orvosa az embernek, így muszáj a kórházat és az itt dolgozókat kérdezni.  Tényleg elfelejtettem, hogy miről volt szó, de azt hiszem azért, mert csak a szülés menetét mesélték el. A végén csomóan kérdeztek unalmas és/vagy személyes kérdéseket, már alig vártuk, hogy ki lehessen menni a teremből. Zárásképpen felmehettünk a szülőszobákat megnézni. Volt egy fürdőkádas és négy normál (az ötödikben épp action volt, oda nem engedtek értelemszerűen bekukkantani), az egyikben volt egy szülőszék is, az egész szimpatikus volt nekem. Színes ágyak vannak, a plafonról meg lóg egy anyagdarab is, gondolom, hogy legyen mibe kapaszkodni ha az ember térdelne az ágyon. Alapvetően barátságosak a szobák, lehet vinni CD-t is a kedvenc zenékkel.

Képek az egyik szülőszobáról. (Frankfurt, Bürgerhospital)

Utána megnéztük a kórházi részleget, mármint ahol a szülés után van az ember, láttunk a pelenkázós szobában cuki kisbabákat meg a szüleiket, akik próbálták megtanulni, hogy hogyan adják rá a pelenkát a babára.

Most járok a negyvenedik héten, szombaton, július 7-én lesz a szülés napja papíron, aztán meglátjuk, hogy Csimpike mikor szeretne megszületni. Szerintem egyébként kissé lejjebb ereszkedett a hasam, mert egy hete érzem azt, amiről a legtöbb terhes nő panaszkodik, hogy percenként WC-re kell járnia. Mivel a babuci elég korán befordult, így nem volt lehetősége sokáig táncolni a húgyhólyagomon, ezért szerencsére elkerült a percenként kell pisilni járni átok. Most viszont, hogy lejjebb süllyedt, éjjelente négyszer is szaladok, mert a kis borstörő fejecskéjével az utolsó cseppet is kipasszírozná belőlem. És ha belülről valaki nyomja a hólyagot, nincs az a külső izom, amivel vissza lehet tartani. Amiért viszont nem gondolom, hogy még igazán lent van, az az, hogy a gyomrom továbbra is sokszor ég, a kis lábát meg szereti a bordáimon "pengetni" nem is értem, hogy hogyan csinálja, hiszen nincs közvetlen hozzáférése semelyik belső szervemhez. Hát jól kihasználja a helyét, ma például jógázott bent, háromszög pozícióban, mert a kis buksiját lefeszítette a hólyagomra, a popsiját meg ki a bal oldalra, a talpait meg a hasam jobb oldalára, legalábbis így képzeltem az érzés alapján. Múlt héten kétszer is elmentünk egy tóhoz, én is úsztam egy kicsit, a dokinéni megmondta hétfőn, hogy zárva van a méhszájam, meg úgy voltam vele, hogy ha meg is indul a szülés, most már akkor sincs baj, elkészült a baba. Érdekes volt, mert csütörtökön álmodtam azt, hogy fejest ugrottam egy tóba, és a víz alatt úsztam nagyon hosszan, és olyan jól esett, pénteken meg spontán eldöntöttük, hogy elmegyünk fürödni, és tényleg jól esett a vízben lenni, bár az úszás nem egyszerű, mert már nem tudom a hasizmaimat rendesen használni.

Megszületett a kolléganőm babája, három héttel korábban, pedig egy héttel utánam volt kiírva, de komplikációk léptek fel, meg a burok is kirepedt, így ki kellett venni a kislányt, de szerencsére mindenki jól van. Olyan furcsa, hogy lassan mindenki szül körülöttem, olyan érzés, mint amikor az ember filmet néz, mondjuk a Jurassic Parkot, és az emberek sétálgatnak a raptoroktól hemzsegő erdőben, és csak azt látni, hogy az állatok sorban kapják el az embereket, a még életben maradtak meg pánikszerűen néznek körbe, hogy mikor jön a pillanat és ki van még életben, na nekem is ilyesmi érzésem volt pár napja, kíváncsian, néha kicsit pánikolva várom, hogy mikor kerülök a túloldalra.

Még valami eszembe jutott, a legjobb dolog a terhességben, azon kívül, hogy lesz egy gyereked a végén szerencsés esetben, hogy az ember 9 hónapig megússza a menstruációt és a vele járó hard core napokat, míg rá nem jöttem, hogy persze, nincs kilenc hónapig, hogy aztán a szülés napján egybesűrítve kapja meg az ember a majd egy év fájdalmát. #pedigmárörültem.

Nem tudom, hogy a szülésig fogok-e még jelentkezni, Csimpikétől is függ, hogy mikor érkezik.

*Szerda magasságában megvilágosodtam, hogy a vasárnap elfogyasztott mekis kaja volt a ludas, és az is azért, mert a megrendelt big tasty szósza tejföllel készül, mint azt a későbbi guglizás kiadta eredményül, ízlett is nagyon, bár már akkor eszembe jutott, hogy lehet ebből még baj lesz, olyan mintha tejes lenne a szósz..