Minden nap tanulok valami újat, ma például azt, hogy ha több számítógépen is írok egy bejegyzést, akkor azt mindenképpen úgy mentsem el, hogy bárhonnan hozzáférjek az anyaghoz. Mert ebben az esetben nem járok majd úgy mint például ma, amikor a félig megírt posztomat újraírhatom, mert nem férek hozzá. Nem is bosszankodom, inkább gyorsan lepötyögöm a következő fejezetet.

Szóval a petesejt leszívás névre hallgató fájdalommentes beavatkozásra október 13-án egy pénteki napon került sor abban a kórházban, amelyen belül a meddőségi klinika is működik. Okos megoldás, hogy integrálták magukat egy kórházba, mert így a a műtéti környezetet megkívánó beavatkozásokat egy emelettel lejjel is el tudták végezni, nem kellett máshova utazni. Ez volt ugye az egyik oka annak, hogy eljöttünk a korábbi klinikáról, mert ők egy mainz-i kórházzal álltak kapcsolatban, így az ilyen típusú vizsgálatokra ötven kilométert kellett volna utaznunk. Kényelmesebb volt helyben, Frankfurtban maradni és éhgyomorra érkezni a leszívás napján reggel fél nyolcra.

Az egész beavatkozásban az volt a legkellemetlenebb, hogy még vizet sem ihattam reggel hét után, nem hogy kávét. Megérkeztünk kicsit korábban mint fél nyolc és leültünk a váróban. A férjem rögtön kérdezte, még le sem ért a feneke az ülésre, hogy milyen szendvicset csomagoltam, mert ő már egészen megéhezett. Neki is állt elpusztítani a reggelijét, mikor szólította az egyik nővér, hogy menjen vérvételre, közben pedig a szendvicsre meredve szegezte nekem a kérdést, hogy ugye én nem eszek. Megnyugtattam, hogy tudom mi a szabály, nem fogok enni.

Pár perccel később kiderült, hogy a páromtól vettek vért egy utolsó, beavatkozás előtti HIV teszt miatt, amelyet egyébként a lombik előtt is meg kellett csináltatnunk, de nála még közvetlenül a minta szolgáltatása előtt leellenőrizték. Visszaült, folytatta a szendvicsét, majd hívták ismét, most a mintaszolgáltatásra. Azzal is megvolt, így végre visszaülhetett és befejezhette a reggelijét.

A spermiumok előkészítése nagyjából egy órán keresztül tart, így várnunk kellett nagyjából másfél órát, mire engem is szólítottak. Elmondta az egyik asszisztens az instrukciókat, így érkeztünk meg a földszinten a nőgyógyászatra. Rövid várakozás után szólított az altatóorvos, kikérdezte a szokásos allergiára, örökletes betegségekre vonatkozó kérdéseket, elküldött még egyszer utoljára a mellékhelyiségbe, majd bementünk a műtőbe. Szerencsére a meddőségi klinikán dolgozó egyik nővér is már helyben volt, így legalább egy arc már ismerős volt. Kicsi vizsgálószobába léptünk be, középén egy ágy állt a kengyellel, körülötte pedig három nővér és az altatóorvos. Meg is lepett, hogy egy ilyen kis beavatkozásnál is ennyi ember van jelen. Gyorsan beküldtek egy kis szomszédos öltözőbe, ahol felvettem a hátul nyitott kis ruhácskát, meg két nylon cipővédőt a csupasz talpamra, majd kitipegtem ismét a vizsgálószobába. Nagyon beszédes és barátságos volt mindenki, olyan érzésem volt, mintha egy baráti sörözésbe csöppentem volna, nem is izgultam egyáltalán. Később mikor megmérték a vérnyomásom meg is dicsért az orvos, hogy milyen nyugodt vagyok, szerinte ez fejben dől el. Tulajdonképpen nem is volt okom idegeskedni, bármi történt, például vénaszúrás, mindig szóltak előtte, közben elhallgattam a viccelődéseiket, és azt is tudtam, hogy a kellemetlen részénél már aludni fogok. Feküdtem az ágyon, a két lábamat tépőzárakkal rögzítették a kengyelben, közben pedig arra is figyelt a nővér, hogy a lábam közé egy lepedőt terítsen, hogy ne érezzem kiszolgáltatva magam. Az egyikük folyamatosan ott állt a két lában között, és a lábszáramat simogatta, gondoltam, is hogy annak ellenére, hogy a helyzet teljesen abszurd, egy idegen nő áll a lábaim között és simogat, nagyon jól esett és megnyugtatott.

Most a vénaszúrás sem fájt, mondtam a nővérnek, hogy milyen ügyes, egyáltalán nem fájt, pedig a kézfejemnél olyan érzékeny a bőr. Ezen jót nevetett az orvos, és mondta, hogy igen, az "aranykezű Vanessa" (a vénaszúró) híresen ügyesen szurkál. Láttam, hogy az aranykezű valamit nyom a kanülbe, kérdeztem, hogy ez már az altató-e, szerettem volna felkészülve elaludni, de mondta, hogy még nem. Először egy adag erős fájdalomcsillapítót kaptam, és igaza volt az Aranykezűnek, tényleg olyan érzés volt, mintha reggeli előtt két pohár pezsgőt ittam volna. Már más okból történt korábbi altatások alkalmával is nagyon szerettem ezt a nyugtató érzést, ahogy a fájdalomcsillapító szétáradt a testemben. Mintha egy hűs, pihe-puha, bársonyos tapintású paplan ölelne körbe. Finom félálom, ahol boldog és nyugodt vagyok. Egyszóval, jó és erős a szer amit adnak.

Közben bejött az orvos is a klinikáról, nem a professzor, mert ő szabadságon volt azon a héten, hanem az egyik kollégája, egy fiatal orvos. Ő is nagyon kedves volt mindig, bár az eredeti orvosunkat jobban kedveltem.

Szóltak, hogy akkor most leveszik a szemüvegem ne ijedjek meg, és jó éjszakát, aludjak jól. Utána jött is a már a jól ismert húzó álmosság majd a filmszakadás. Az utolsó igen emelkedett gondolatom az volt, hogy remélem nem fogok az altatás alatt pukizni.

Egy másik szobában ébredtem fel, a férjem már ott volt mellettem, mondta, hogy jött velem, amikor feltoltak. Mivel ez egy nagyon felületes altatás volt, ezért hamar magamhoz tértem, és elkezdtem felöltözni. A férjem adta rám és kötötte be a cipőmet, az még túlságosan összetett feladat lett volna. Visszamentünk a klinikára, hogy megtudjuk az eredményt, hogy összesen hány petesejtet sikerült leszívni.

Rövid várakozás után mi kerültünk sorra, a beavatkozást végző fiatal orvos fogadott minket. Elmondta, hogy nagyon jól reagáltam a hormonokra, összesen 19 petesejtet sikerült leszívniuk. A petesejt leszívás során egy hosszú tű segítségével kigyűjtik az érett petesejteket mind a két petefészekből. Szerencsére itt Németországban (és Magyarországon is, legalábbis az alapján amit eddig olvastam) altatásban gyűjtik a tojásokat, de például Hollandiában nem, így az orvosunk még korábban mesélte, hogy a második lombikra rengeteg nő utazik Németországba, mert még egyszer nem akarják azt  fájdalmat átélni.

Szóval a miután meghallottam, hogy 19 petét érleltem meg, roppant büszkén feszítettem a székben. Egy petesejt termelő hapcibenő vagyok, egy ősasszony, egy termékenységi istennő. Mialatt a saját nagyszerűségemmel voltam elfoglalva, az orvos elmondta a továbbiakat.

Most, hogy megvannak a petesejtek és a hímivarsejtek, összeeresztik őket, hogy egyesüljenek 24 órára, majd holnap napközben megnézik, hogy hány darab embriónk lett. Elmondta, hogy ez függ a megtermékenyített embriók számától is -de nálunk ő úgy gondolja, hogy majd lesz 8-10 is- így eldönthetjük, hogy a visszaültetést 3 nap múlva kérjük, vagy fizetünk külön és csak az ötödik napon, amikor az ún. blasztociszta állapotot elérik, akkor teszik őket vissza.

Mire a folyamatban eljutottunk idáig, úgy röpködtek a két-háromszáz eurós tételek szinte minden egyes látogatásunk során, hogy már érzékenyen érintett minket mindegy egyes újabb kifizetendő összeg. Eredetileg a ránk eső résznek a vizsgálatokkal és a hormonokkal együtt 1200 és 1500 euró között meg kellett volna állnia, ugyanennyit állt a betegbiztosító is, de sajnos a második összeget is hamar a hátunk mögött hagytuk.

A dilemmánk az volt, hogy ha megvárjuk az ötödik napot, amikor a embriónak sokkal nagyobb az esélye, hogy megtapad, akkor a megfigyelésért külön 300 eurót kellett volna fizetnünk. Emellett pedig hogyha valóban 8-10 embriónk lesz, akkor egy részüket le kellett volna fagyasztatnunk, amely egy egyszeri 250 euróba került volna és minden egyes megkezdett fél év 200 euróba. Persze érthető, hogy ezt a tudást, technikát meg kell fizetni, de attól még nem termelődött a bankszámlánkra magától pénz.

Az élet egyébként megoldotta a problémánkat, mert sem fagyasztani nem kellett, és nem várhattunk öt napot sem a visszaültetéssel. Erről mesélek a legközelebbi bejegyzésben.

Kép: David from Pexels