Ma arról fogok mesélni, hogy milyen az élet a párhuzamos univerzumban, ahova július 19-én, egyébként 2018-ban, hajnalban közel egy órával éjfél után léptünk át. Az új világunk fényes csillaga és középpontja kicsi fiúnk, akinek aznap hajnalban, a frankfurti Bürgerhospital szülészetén rákerültünk a röppályájára és azóta is ott keringünk lesve kicsiny ribizli szája minden óhaját és sóhaját. Mondjuk nem sok van neki, lényeg, hogy kaja mindig legyen, mert abban nem ismer tréfát.*

Jó néhány napja szerettem volna megírni ezt a beszámolót a szülésről, (mert hogy pontosítsak, itt most igyekszem csak a szülésre redukálni a mondanivalómat, ismerve magamat így sem lesz rövid az anyag), de vagy én nem voltam kipihent, vagy gyermekünkből lett egy matrica és egész nap rajtam akart aludni, enni, és mindent csinálni, már amit egy két hetes kis gombócka csinál, vagy a fennmaradó időben a gyerekkel kapcsolatos adminisztrációt próbáltam befejezni, mint például Kindergeld és Elterngeld nyomtatványok kitöltése. (Családi pótlék és a pénz, amelyet a gyerekkel itthon töltött időben kapok.)**

A szülés utáni hormonális változások is eléggé megviseltek, olyan érzésem volt, mintha a gyerek távozott volna belőlem, a helyére meg terhességi hormon démonok költöztek volna be. De erről majd egy másik írásban mesélek.

Mindenesetre ma elkezdem az élménybeszámolómat, és remélem mire óvodába megy a kicsi, addigra be is fejezem. Jegyzet később: három hetes és egy napos korára fejeztem be.

A legutóbbi, még a másik dimenzióban megírt bejegyzésben ott hagytam abba, hogy kedden, azaz július 17-én  táskástul kellett megjelennünk a kórházban. Megvizsgáltak, és abban maradtunk, hogy már nem engednek haza, mert két centire nyitva volt a méhszájam, ami azt jelentette, hogy a tágító rudacskákhoz már nagyon nyitva, viszont a szüléshez még egyáltalán nem, így egyelőre vártunk. Mint utóbb kiderült, azt mondták nekünk, hogy jelentkezzünk be a kórházba az adminisztráción, foglaljam el a szobámat és délután háromra menjünk vissza egy ellenőrzésre, hátha addig alakított a kis magzat valamit.

A sztorit este hatkor tettük össze, amikor visszamentünk a szülészetre, hogy senki nem gyűjtött össze minket, pedig már délután háromkor jelenésünk lett volna. A délutános Hebamme (szülésznő) finoman le is tolt minket, hogy miért nem jöttünk, vártak ránk, nekik itt a szülészeten nincs idejük begyűjteni senkit az osztályról. Mondtuk, hogy félreértés volt, mert a délelőttös Hebamme nem mondta, hogy mi jöjjünk vissza és jelentkezzünk háromkor, én meg úgy gondoltam, hogy egy kórházban az embert begyűjtik az esedékes vizsgálatra, nem magától jelenik meg. Egyébként a délelőttős és nagyon kedves szülésznő azt is mondta, hogy előbb foglaljuk el a szobát aztán vetessem fel magam a kórházba, de természetesen miután bután bolyongtunk a kis bőröndömmel a folyóson a 317-es szobát keresve (mert azt mondta, hogy melyik szobát kapom) az egyik nővér leküldött minket bejelentkezni, hogy csak utána jöjjünk ide a papírokkal. Megint kaptam vasfű teát és olajat, megmutatták, hogy milyen erősen kell masszíroznom a hasam, de csak hányingerem lett tőle, a gyerek nem indult meg.

Kedden este mivel túl későn mentünk vissza, már nem kezdték el a szülés beindítását, mert nem akarták, hogy éjszaka ne tudjak aludni, ha nagyon elhúzódna a dolog. Változás nem történt az állapotomban, egy szívhang vizsgálattal megállapították, hogy Csimpi (a gyerek beceneve) jól van, én továbbra sem nyíltam ki jobban, úgyhogy menjek szépen aludni, következő nap reggel nyolckor pedig jelenjünk meg ismételten. Egyébként ez a kis csúszás nem volt gond így utólag, mert aznap valami szülés flashmob lehetett a kórházban, mert mind a hét szülőszoba tele volt, ahol pedig engem vizsgáltak, lihegve tépte fel az ajtót egy Hebamme, hogy: nyolc centi és nyomnia kell. (az anyukának, akit ellátott) Jöhetünk ide? Tiszta vészhelyzet fíling volt.

A kedd éjszakát már a kórházban töltöttem az egyes számú szobatárssal, akiről most azért nem fogok írni, mert akkor az ő utána érkező kettes számú szobatársról is kellene, mert ő még több mesélnivalóval látott el, de ugye ma csak a szülés élményre szorítkozom, így csak ígérni tudom, hogy a következő posztban, amelyet a kórházban töltött napokról írok majd meg, mindenképpen megemlítem őket. A kedd éjszaka egyébként csak azért volt érdekes, mert onnantól datálom a nem alvásomat.

Szerda reggel fél kilenckor megjelentünk a szülészeten, megvizsgált a jelenlévő Hebamme kézzel és a gyerek szívhangját is ellenőrizték. Úgy vettem észre, hogy ha egy szülés nem komplikált, akkor az orvos csak a legvégén jön be, addig minden vizsgálatot a szülésznők, a Hebamme-k végeznek el. Az orvossal egyeztetnek, de csak ha a gyógyszer adagolásáról van szó, de én például a szülésem utolsó fél órájában láttam csak a doktornőt, addig két szülésznővel csináltam mindent. Ezért fogom mindenhol, minden egyes vizsgálatnál csak a Hebamme-t említeni. Mindegyik borzasztóan kedves volt, leszámítva a kedd estit, aki kioktatott, ezért már azon is stresszeltem addigra, hogy lehet már elhasználtam a kedves Hebamme kreditemet, és a szülésre valami banya jön majd be.

Szóval megvizsgáltak reggel, egy ideig számoltam, hogy néhány nap leforgása alatt hány ember keze fordult meg bennem, de öt után abbahagytam. A szituáció még mindig változatlan volt, két centire nyitva, viszont a méhnyak (azt hiszem így hívják) továbbra sem rövidült le, a nulla helyett továbbra is 2 és fél centi vastag volt. Így megkaptam a zselét, amelyet egy fecskendővel juttattak fel a méhszájra. Ez már egy gyógyszeres beavatkozás volt, segítségével művi fájások alakultak ki, amelyek szerepe, hogy rávezessék a szervezetemet a szülésre, hogy észbekapjon és elkezdjen magától fájásokat generálni.

Mint utóbb kiderült, én jól reagáltam erre a kezelésre, mert igaz beletelt hét órába mire a szervezetem elkezdett magától szülni, de akkor aztán megmutatta, hogy mire is képes.

A zselé felkenése után két óránként kellett visszajönnünk a szülészetre szívhang ellenőrzésre, és a tágulásom kitapogatására, a köztes időben pedig a folyosón sétálgatni, vagy a szobámban vajúdni. A fő probléma amellett, hogy nem tágultam ki, vagyis az ajtó nem nyílt ki a gyereknek, az volt, hogy a kicsi feje nem szállt még le igazán. Azt mondta a Hebamme, hogy amikor megvizsgált, mindig visszacsúszkált Csimpi feje. Ezért kellett sétálnom, a fájás alatt pedig körkörös csípőmozgásokat végeznem, hogy így segítsem a ded lesüllyedését. Nem értettem, hogy 11 nappal a kiírt dátum után még miért nincs lent a feje, lombikos baba, tehát tudtuk, hogy mikor fogant, így már bőven meg kellett volna születnie. A Hebamme erre csak annyit mondott, hogy a lombikos babák speciálisak, de nem olyan hangsúllyal, amelyből arra következtettem volna, hogy pozitívan érti. Megfordult a fejemben, hogy belerúgok a fejébe, mert ledebilezte a fiamat, de végül nem tettem.

Tágulás

A zselére jól reagáltam abból a szempontból, hogy 11 órakor az első vizsgálaton már két percenként jöttek a fájások, de akkor még tudtam sétálgatni, meg beszélni, kábé annyira fájt mintha lájtosan csikart volna a hasam, nem volt kellemes, kicsit torzult az arcom kétpercenként, de ekkor még simán sétálgattunk a kórházban. Kérdezték, hogy fáj-e már annyira mint a menstruációs görcsölés, mondtam, hogy még nem, mert azt csak gyógyszerrel bírom elviselni. (Egyébként szerintem a szülés közben tapasztalt fájdalom más jellegű, mint amelyet az ember a menzesz alatt érez, hiába mondták nekem, hogy hasonló). Szúrtak vénát is, azt mindenkinek csinálták, azon keresztül kaptuk meg a gyógyszereket.

Délben, az első ellenőrzés után már egyre kevésbé esett jól sétálgatni, azért próbálkoztunk, de a fájásoknál már nem akaródzott beszélni és meg kellett állnom.

Kettő körül mentünk a második ellenőrzésre, rámcsatolták a CTG-t a kicsi szívhangjának ellenőrzése és a fájásaim rendszeressége és hosszúsága mérésének érdekében. Ekkor már örültem, hogy megyünk, és lefeküdhetek egy kicsit arra a fél órára amíg tart az ellenőrzés, és nem kell sétálgatnom. Megint megvizsgáltak, a méhnyak elkezdett lerövidülni, de továbbra is csak két centire voltam nyitva. Kicsit kihúnyt a fény a szememben, hogy két percenként fájok, minden egyes fájás egyre jobban fáj, az a szájbavert méhszáj meg nem képes tágulni. Abban maradtunk, hogy egyelőre mielőtt bármit is csinálnának, mondjuk újabb adag zselét kennének fel, várunk két órát és a következő vizsgálat után eldöntjük, hogy mi legyen. Felajánlott a szülésznő egy fájdalomcsillapító kupot is, gondoltam nyomd fel anyukám, jöhet minden, de hangosan csak megköszöntem és mondtam igen kérem, és ha esetleg ő beadná annak is örülnék.

Kettő és négy között már csak a szobában sétálgattam fel és alá, a fájásoknál pedig a pelenkázó asztalra dőltem, és igyekeztem lambadázni, azaz körkörös csípőmozdulatokat tenni. Beszélni már nem tudtam, a fájás szünetekben meg üveges tekintettel meredtem a kórházi szobám ablakára. Ekkor még éppen egyedül voltunk bent, mert az első szobatársam már a hazament, a második meg még nem érkezett meg.

Legszívesebben már csak feküdtem volna, de tudtam, hogy akkor Csimpi feje az életben nem ékelődik be. A hónap hősének éreztem magam. A férjem kérdezte, hogy szeretném-e Taylor Swift Shake it off című számát meghallgatni. Mondtam nem, mert az életben soha nem hallgatom meg azt a számot többé.

Négy körül mentünk vissza a következő vizsgálatra, ismét vártam már, hogy feküdhessek fél órát. Emlékszem akkor már vittem magammal egy hideg vizes textil pelenkát (a pelenkázó asztal fiókjában találtam) és a fájások alatt abba temettem az arcom. Csimpi szívhangja szerencsére mindig rendben volt, viszont én továbbra sem tágultam szélsebes ütemben, ekkor tartottam három centiméternél. Mondta a Hebamme, hogy több zselét nem kapok (szerencsére), mert így is rendesen vannak fájásaim, és nem akarják, hogy a több gyógyszer hatására szünet nélküli fájásaim legyenek, a gyerek bestresszeljen és császár metszést kelljen csinálni. Én sem bántam, hogy nem kennek fel ebből a szerből többet, már így is eléggé fájt.

Magzatvíz

A vizsgálat után ismételten visszamentünk a szobánkba, ahova időközben megérkezett az új, frissen szült szobatársam és a családja. Egy török családból származó lány volt, akit természetesen az egész családja elkísért és meglátogatott, így a szerény, két ágyas szobánkba visszaérkezve egy egész kolónia fogadott minket, férj, papa, mama, fiútestvér, sógórnő, hugica, és nagymama, és természetesen az anya és a frissen világra jött fiú is. A férjem kapott egy kisebb sokkott, és már fordult volna ki a szobából, hogy megkérdezi, hogy van-e szabad privát szoba, de végül lebeszéltem róla, hogy nagyon rasszista dolog lenne. De bevallom azért engem is sokkolt és zavart is, hogy a teljes família jelen van mialatt két perces fájásaim vannak, de igyekeztem nem törődni velük. Csimpi egyébként megérezhette, hogy kissé diszkomfortosan érezzük magunkat, mert az egyik fájás közben, nagyjából fél öt körül éreztem egy pukkanást a méhszájam körül és egy csomó víz folyt ki belőlem, fel is kiáltottam a férjemnek, hogy: Elfolyt a magzatvizem! Legalábbis azt hiszem! De lehet csak bepisiltem!

Mint aki gombostűbe ült, úgy pattant fel az ágyról, nem tudom minek örült jobban, annak, hogy elhagyhattuk a török famíliát vagy hogy végre megindult a szülés, de derékon ragadott, hogy gyere megyünk vissza a szülészetre, suhantunk a folyosón, én közben kicsit sírtam, hogy jajajaj mostmár tényleg szülnöm kell, egyszer meg is álltunk, mert jött egy újabb fájás, ha lehet még jobban fájt mint addig. Azt is megbeszéltük, hogy még egyikünk sem érzi, hogy szülő lesz, neki nincsenek apai, nekem meg anyai érzéseim. Szegény gyerek, hova született.. Mondtam ez majd megváltozik ha megérkezik a kicsi, ne aggódjon. (Így is lett.)

Visszaértünk, mondtam, hogy azt hiszem elfolyt a magzatvizem, kaptam egy szülőszobát, a Hebamme (aki nem volt túl kedves egyébként, de szerencsére lejárt a műszakja hamarosan) megvizsgált, mondta, hogy valóban elfolyt, és ez jó hír, mert a testem elkezdett szülni, végre reagált a zselére.

Szülés

Ha esetleg szülés előtt állsz, és tudom, hogy vannak köztetek olyanok, akkor kérlek vagy ne olvass tovább, vagy oszd el kettővel amit itt olvasol. Azért, mert szerintem az én fájdalomküszöböm -és tűrőképességem valahol a negatív tartományban, de biztos, hogy nagyon alacsonyan van, így nem kell attól tartani, hogy te is úgy éled majd meg, mint én.. A lejjebb olvasható beszámolóból pedig még arra is lehetne akár következtetni, hogy én voltam az első és egyetlen nő, aki ezen az élményen átesett, mert nagyon tudtam magam sajnálni, ezért valószínű, hogy még három hét távlatából is sikerül drámaira festenem az egészet.

Rájöttem, hogy részben erős vagyok, mert mindig igyekeztem mindent úgy csinálni ahogy mondtak, ha háromszor kellett nyomni, akkor háromszor nyomtam, és egyébként sikerült minden nehézség ellenére végigcsinálnom, viszont nyüszítettem mint a fába szorult féreg.  Ja és egyébként nem szoktam káromkodni, szóban sem igazán, de írásban egyáltalán nem, viszont alább többször is fogok, hogy pontosan rekonstruáljam a szülés közbeni gondolataimat és érzéseimet.

Szóval a magzatvíz elfolyása után a fájások maradtak két percesek, csak az intenzitásuk érintette a sztratoszférát. Itt kezdtem el a párnámba üvölteni egyenletes mély hangon, kábé ahogy egy medve csinálhatja szülés közben, de a hangom kiengedése segített a fájdalom elviselésében. Az elsőnél még kissé zavarban éreztem magam a férjem előtt, meg tudtam, hogy aggódni fog ha hallja ahogy ordítok, de a második badass fájás után már azt sem érdekelt volna ha színpadon vagyok és százak nézik végig a szenvedésem. Egyébként jól ráéreztem erre a mély szájrezegtető hangra, mert egyszer magas hangon nyüszítettem, a Hebamme meg mondta, hogy ne ilyen magas (tengerimalac - én tettem hozzá) hangon üvöltsek, mert az zárja a méhszájat.

A fájdalmat igekszem leírni, de már nálam is hatott a természet trükkje, a drog ami elfelejteti a nőkkel a fájdalmat, így nem tudom felidézni, hogy milyen volt pontosan. Emlékszem, hgy mit éreztem, de nem tudom a fájdalmat felidézni. Azt éreztem, hogy mint addig is, valami nyomorgatja össze a belső szerveimet, satuba zártak és az egész testem egy merevgörcs, a fájdalom elindult a görbéjén, elérte a korábbi tetőpontot, ahonnan a burokrepedés előtt csökkenni kezdett, most viszont nem csökkent a kis genya, hanem elindult a tetőpontról még magasabbra egy földönkívüli helyre, ahol azt hittem most azonnal meghalok, hát mi a jó büdös kurva élet volt ez?! - gondoltam miután az első néhány fájáson túl voltam.

Hivatalosan a szülésem csak most kezdődött, pedig én már délelőtt 11-től eléggé szenvedtem. Még néhány ilyen fájás, abból volt egy duplafájás is, amikor az egyikből rögtön jött a másik szünet nélkül,  plusz a vizsgálat után, hogy még mindig három centinél tartok mondtam a Hebammenak, hogy szeretném aláírni a papírt a PDA-hoz (epidurál). Kicsit szégyelltem magam, hogy egy puhapöcs vagyok, senki nem kért az ismerőseim közül gerincérzéstelenítőt, de aztán jött még két fájás, és tettem rá magasról ki kért mit és mikor.

A Hebamme nem nagyon akarta valamiért a PDA-t, nem mondta, hogy nem, csak szöszölt mindenfélével, adott nekem infúzióban paracetamolt (HAHAHAHAHA mondták a fájások), hogy előbb az csepegjen le, aztán hívja az aneszteziológust, én kértem a papírokat, hogy aláírjam amíg még tudom. Kedves volt, mert megtalálta a hozzájárulást magyarul, és úgy nyomtatta ki, de én addigra mondtam, hogy adja oda a férjemnek, én már nem látok a fájdalomtól, aki meg mondta, hogy magyarul nem ért. Felajánlotta a Hebamme, hogy kinyomtatja angolul, akkor én éppen megint fájásban voltam, és majdnem felüvöltöttem, hogy: Ne szarakodj már, értjük a kurva a nyelvet, hozzad németül! Az egész terhességet németül csináltam végig, angolul nem is tudom a kifejezések nagy részét, hozd már a papírt.

Végül hozta, mondta, hogy hívta az orvost is. Közben a férjem töltögette ki, én békésen kétpercenként ordítottam egy percen keresztül a párnámba, közben kérdezgette, hogy a pajzsmirigy gyógyszerem pontosan milyen hatóanyagot tartalmaz és melyik csoportba tartozik. Én csak sziszegtem, hogy mittudomén és fájtam tovább.

Egyébként nagyon jól összedolgoztunk egy idő után. Ő nem kérdezgette a Hebamme-t, hogy mennyi ideig tart még innen általában egy szülés, én mondtam neki, hogy ha fájás van, ne beszéljen hozzám, ne érjem hozzám, és térjen át bőrlégzésre is, hogy ne idegesítsen. (Ezt az utolsót csak gondoltam). Fájások közben odaadta a bevizezett hideg rongyikámat és szorítottam a kezét.

Végül megérkezett az aneszteziológus doktornő is, szerintem órákkal azután, hogy először kinyögtem PDA..  nagyon kedves volt, leült mellém, nála is volt egy köteg papír, amelyet a fájásszünetekben töltöttünk ki, békésen üldögélt mellettem amíg fájás volt, én továbbra is a párnába ordítottam, majd folytattuk a következő ponttal. Végül megérkezett az asszisztense is. Elmondták, hogy fel kell ülnöm és begörbítenem a hátam, hogy a csigolyák eltávolodjanak egymástól. Előbb majd kapok egy lidokaint, aztán vezetik be a tűt. A fájás szünetben vezetik be, de fontos, hogy ha még egy jön, akkor szóljak, ne kezdjek el rángani. Emlékszem nem akartam epidurált, mert féltem a hátbaszúrástól, hogy fájni fog. Arra is emlékszem akkor már úgy kivoltam a fájásoktól, hogy az sem érdekelt volna ha egy dinnyelékelőt vezetnek be a csigolyák közé. Egyébként nem fájt egyáltalán, a fájdalomcsillapítót éreztem egy kicsit, de semmi nem volt.

Viszont a kibabrálás az volt, hogy nem is használt. Mondták, hogy kell egy kis idő mire használ az érzéstelenítő, de még húsz perc múlva sem éreztem, hogy sokkal jobb lenne, továbbra is üvöltöttem, a doktornő meg hiába kérdezgette, hogy mostmár jobb? Nem, nem jobb, nem hallod, hogy üvöltök?

Végül kinyögték, hogy ez nem szünteti meg a fájdalmat, csak a tetejét csípi le, hát annyit valóban segített, a fájdalom nem lengett ki minden alkalommal a sztratoszférába, de meggyőződésem, hogy cukros vizet kötöttek csak be, és az agyam csökkentette a fájdalmat. Nekem semmi megkönnyebbülés nem volt. Más nők azt mondták az osztályon másnap, hogy teljesen elmúlt nekik egy időre. Mondjuk utána a tolófájást sem érezték és a gyereket újra kellett éleszteni, szerencsére jól vannak, de így azt mondom, hogy fontosabb volt, hogy Csimpinek ne legyen baja.

A következő garnitúra Hebamme-k, az angyalok

Közben elbúcsúzott a délutános műszak, és jöttek az éjszakás Hebamme-k. Olyan hálás vagyok a két szülésznőnek, akiket kaptam, borzasztó szerencsés voltam. Az egyik lányt már ismertem, mert a kórház nyílt napján tartott előadáson ő mesélt a szülésről és a Hebamme-k szerepéről. Egy csinos, fiatal szőke lány gyöngyfülbevalóval, az a típus, aki tökéletes konttyal érkezett hozzám és azzal is távozott a szülés után, mint aki egy légkondícionált irodában dolgozott volna, és nem könyékig testnedvekben turkált. A másik lány/nő, közel velem egykorú is nagyon kedves volt, és mind a kettő gyakorlott, tapasztalt, szóval a segítségükkel végül sikerült természetes úton megszülnöm Csimpit. Készítettem nekik ajándékcsomagot, a héten vittük be köszönetképpen.

Miután megérkeztek, nem sokkal kezdetét vette a tornaóra, vége volt az oldalt fekvésnek, mindenféle gyakorlatokat találtak ki nekem, hogy a kicsi fejét lejjebb gyúrjuk. Néhány fájást állva, egyik lábamat egy zsámolyra téve, azokat váltogatva; majd oldalt fekve, fájásnál a felül lévő lábamat magasra emelve kínoztak; aztán az ágy háttámláját közel függőlegesre állítva, térdenállva terpeszben a háttámlával szemben kapaszkodva üvöltöttem egy sort. Ez külön jó volt, mert ha nem szülési fájdalmakkal küzdöttem volna, akkor még érdekelt is volna, hogy a két szülésznő mögöttem áll és a csupasz fenekemet nézik. Mondtam, hogy szeretnék gátvédelemmel szülni, úgyhogy olajjal masszíroztak és a kettes számú Hebamme hozott fekete kávés borogatást is, de nem láttam, hogy mi volt az pontosan, csak éreztem valami meleg anyagot a gátnál. Alapvetően egyszer eszembe jutott milyen abszurd, hogy két nő masszírozza a gátamat és takarítják a kakimat. De az volt a szerencse, hogy szülés közben ez egyáltalán nem zavart.

Tolunk

Végre valamikor, már nem tudom pontosan mikor, azt hiszem, hogy este tíz körül elkezdtem az első tolófájásokat érezni, mondtam, hogy kicsit nyomnom kell. Azt mondták a szülésznők, hogy várjak még egy kicsit ha tudok. Néha tudtam, de olyan érzésem volt, mintha a testem magától nyomott volna, nem bírtam visszatartani, de igyekeztem nem rásegíteni. Megvizsgáltak, közben kinyíltam 9 cm-re, úgyhogy lassan elkezdhettem nyomni. Néhányat oldalt kellett, ilyenkor mindig felemelték a lábam, és hogy segítsük a fejét lejjebb küzdeni. Egyszer a hátamon fekve, a lábaimat felhúzva is kellett nyomnom, hát az volt a legnehezebb, nem is értem, hogy a barátnőimet és ismerőseimet miért ebben a pozícióban hagyták tolni, szerintem a legnehezebb, semmit nem segít a gravitáció.

Néhány fájásonként váltottuk a pozíciókat, szóltak, hogy mostmár ne ordítsak, mert az energiát lentre kell összpontosítani. Államat leszegni és tolni ahogy a csövön kifér. Szerencsére az egyik Hebamme mindig a hüvelyemben tartotta az ujjait (tudom érdekesen hangzik) és folyamatosan nyomott, hogy tudjam hova kell nyomni. Közben kaptam egy kis oxitocin hormont, hogy erősebbek és hosszabbak legyenek a tolófájások, mert csak kettőt tudtam nyomni egy-egy fájás alatt, és hármat kellett volna. A másik Hebamme meg megkatéterezett, hogy leengedje a vizeletet, mert Csimpi feje nem akart átbukni az utolsó kanyaron, és néha a teli hólyag is akadályozhatja. Itt már nagyon kezdtem a végét járni, minden egyes tolófájás alatt úgy toltam, hogy az egész testem, az összes izmom megfeszült, éreztem, hogy a fejem meghatározhatatlan irányokba torzul, és közben csak azt hallottam a szülésznőtől, hogy erősebben, erősebben nyomjak.. De nem tudtam hogyan lehetne még annál is erősebben. Sok minden eszembe jutott a fájások közti szünetekben, meg is kérdeztem, hogy hol jár bennem a gyerek, mert én semmit nem érzek belül csak a fájásokat, mondták, hogy a medencém közepénél. Azon is gondolkodtam, hogy vajon késő van-e egy last minute császármetszéshez, csak azt akartam, hogy legyen már vége, szedjék ki Csimpit a vészkijáraton. Érdekelt volna, hogy még mennyi ideig tart szerintük a szülés, de nem kérdeztem meg, féltem a választól.

A doktornő és még egy doktornő is bejött, ő még tanult, és megdicsért mikor készen voltunk, hogy micsoda munkát végeztem, és szerinte durva izomlázam lesz holnap, annyira nyomtam minden izmommal. Igaza is lett, néhány órával később az EGÉSZ testemben izomlázam volt.

Órákig ment a tili-toli, majd az utolsó szakaszban egy guggoló pozícióban maradtam. Az egyik oldalamon a férjem volt, a másikon az egyik Hebamme, rá kellett karolnom a vállukra, tartottak két oldalról. Velem szemben a másik Hebamme térdelt, ujjaival a hüvelyemben nyomott, hogy ott toljak erősebben és erősebben. Többször mégis elkalandoztak a gondolataim, valóban nem toltam elég erősen. Eszembe jutott a barátnőm, aki mondta, hogy mikor azt mondják, hogy erősebben nyomjak, és azt hiszem, hogy ennél nem lehet erősebben, higgyem el, hogy de, és nyomjak. Itt már remegtem, és eszembe jutott, hogy a szüléshez nagyon fontos, hogy az embernek kőszikla erős core izmai legyenek. Az is eszembe jutott, hogy miért kalandoznak el a gondolataim, mindenhol azt olvastam, hogy ebben a szakaszban a nők befelé fordulnak és a külvilágot kizárva csak tolnak. Azt hiszem én már menekülni akartam, kilépni a testemből és kívülről figyelni a többiekkel, hogy mi történik.

Logan baba végre megjelenik

Egyre jobban feszült a hüvelyem is. Egy-két tolást el kellett "lélegeznem" a gátvédelem miatt, majd egyszercsak szólt a lent térdelő szülásznő, hogy látja a fejét, ha akarom kitapinthatom. Na az nagyon jó érzés volt, lenyúltam, és a kijáratnál ott volt a kis hajas puha makifeje. Ez ha lehet adott egy kis extra energiát, habár itt sikerült a "burning ring of fire"-t is megtapasztalni, amelyet az ugyancsak terhes kolléganőm mondott, hogy kíváncsi milyen érzés lesz az égő tűzkarika***. (Szegényből császárral kellett kiszedni a kicsit három héttel a kiírt dátum előtt, úgyhogy ő nem tapasztalta meg az égő érzést a hüvelybemenetnél.) A következő nyomásig feszültem, majd beleadtam mindent és toltam, a végén már szegény férj arcába kiabáltam, közben lenéztünk, láttam a kis fejét, a tarkóját, a hátát kijönni, a köldökzsinórt, annyira abszurd volt a egész, egy ember jött ki belőlem, végeztem, sikerült, így én csak mindenféle artikulálatlan hangot adtam ki magamból, azt hiszem, hogy sokkot kaphattam, visítottam, ujjongtam, egy fáradt örömkiabálás volt. A kis Logan végre 12 nappal a kiírt dátum után, kis rásegítéssel, de megszületett. 50 centiméterrel és 3450 grammal.

Nem sírt sokat, mert azonnal megkaptam a mellkasomra, így onnan nézelődött. Ahogy abbahagyta a köldökzsinór a pulzálást az apja elvágta, én kinyomtam még a méhlepényt és megnézték a sérüléseimet. A nagyszerű szülésznőknek hála csak két kisebb repedésem volt a hüvelyben, a burning ring of fire alatt lehetett, éreztem, hogy ott valami történik. Azokat összevarrta a doktornő, akinek nyivákoltam egy sort, hogy félek, hogy fájni fog, de szerencsére a lidokain használt, óvatos is volt, csak kétszer éreztem, hogy megbökött, de akkor oda kaptam megint érzéstelenítőt. Nem is igazán fájt, inkább folyamatosan féltem, hogy fájni fog, ezért egy görcsben feküdtem, mint amikor az ember a fogorvosnál "várja", hogy idegre tévedjen a fúró, másrészt már elegem volt és azt akartam, hogy mindenki szálljon ki a vaginámból, és hagyjanak békén a pi.ba.

Ez a pillanat is eljött, hagytak minket még egy órát ismerkedni a szülőszobán. Én közben nagyjából két liter hideg vizet ittam meg egyszerre, nagyon szomjas és éhes voltam. Logant közben lemérték, megmérték, felöltöztették, engem elkísértek a mosdóba, majd átmentünk az osztályra, ahol az egyik Hebamme átadott az éjszakásoknak.

Azt hiszem nehezebb volt a szülés, mint gondoltam és jobban is fájt, de én elég szerencsésen megúsztam. Azokkal érzek igazán együtt, akiket több óra fájás után császároznak meg, az az igazi pech.

Három héttel életem eseménye után, a fájdalmat elfelejtve már természetesen máshogy állok a dologhoz, főleg, hogy a gyönyörű szép és egészséges kisfiúnk is itt van velünk.

Pár órával a születése után, még püffedt zsömle fejjel.

Első kép: Michael Fenton / Unsplash

* Azóta eltelt egy kis idő, és már több óhaja is lett, de egyelőre ezek dekódolása a ded által kiadott jelzőhangok alapján még folyamatban van. De többnyire éhes, vagy büfiznie kell, vagy a hasa fáj, vagy azt akarja, hogy sétálgassunk vele a lakásban amíg ő nézelődik. Ezen óhajával leginkább hajnalban szeret élni.

**Azóta sincs meg, de főleg azért, mert a szabad perceimben igyekeztem ezt a beszámolót megírni, de ahogy készen van, nekiugrom.

***Amikor a gyerek feje a kijáratnál van, és várni kell még egy nyomásra, hogy kijöjjön, addig meg feszít.